Más véleményen volt az orosz katonai attasé, aki azonnal ajánlatot tett, hogy Szentpéterváron a léghajó kísérleti példányát hajlandók megépíteni. Ekkor 1890-et írtak és a léghajónak 1892-ben kellett a szerződés szerint szolgálatba állnia. Egy fából felépített megfelelő méretű, fűthető hangárban kezdődött a munka, azonban már a szükséges anyagok beszerzése is nagy nehézségekbe ütközött. Schwarz sokat volt anyagbeszerző úton, a munka nem haladt, amikor pedig végre 1892-ben elkészült a szerkezet, a töltő gáz nem volt megfelelő, így összevesztek és a feltaláló többé nem tért vissza súlyos anyagi veszteségeire hivatkozva. Az oroszországi munka emlékeit azonban számos korabeli fénykép megőrizte számunkra, így ezekből a Schwarz-léghajó számos műszaki részletéről képet kaptunk.
Ezután Schwarz Dávid Németországba utazott és felkereste az alumíniumötvözetekben akkor legjobb hírű céget, hogy találmányában együttműködést ajánljon fel. A westfaliai Evekingben Carl Berg alumíniumgyáros felismerte a találmány nagy jelentőségét az alumíniumgyártásra, és vállalta egy kísérleti léghajó megépítésének támogatását. Az első szerződés már 1892. augusztus 23-án megszületett közöttük, amikor Schwarz még az orosz léghajó részére szerzett be tőle anyagot, így 1896 végéig szorosan együttműködtek a léghajó építésében, miközben a feltaláló is sokat volt jelen és sokszor utazott Zágrábba és Bécsbe is. A fő alkatrészek legyártása után a munka 1895-től már a Berlin Tempelhof mezőn folyt, amelynek hangárműhelyét a Porosz Léghajózási Hivatal a szükségnek megfelelő munkásokkal a gyakorlati összeépítéshez rendelkezésre bocsátotta. Közben a Berg cég is felülvizsgáltatta a terveket és a szükséges műszaki és tudományos javításokat Eveking üzemében elvégeztette. 1896 nyarára már készen állt a léghajó Tempelhof csarnokában, de a feltaláló ekkor már súlyos beteg volt, és a kísérleti feltöltés 1896. október 9-én nem hozta a várt felhajtóerőt, mert a Leopoldshall-Strassfurtban az Egyesült Kémiai Műveknél gyártott hidrogéngáz nem volt tiszta és nem szolgáltatta az emelőerőt 1,15 kg-ot köbméterenként.
Schwarz Dávid 1897. január 13-án Bécsben elhunyt és a léghajó befejezésének munkáit az igen energikus özvegy, Melanie Schwarz és Cári Berg írásbeli megállapodással rögzítve együtt folytatták. Új gázt rendeltek és ennek beérkezése után 1897 októberében felkérték Ernst Jagelst, léghajó vezetésében kiképzett ballonvezető altisztet a feltöltés irányítására és a próbarepülés elvégzésére.
A léghajó tehát készen állt és a korabeli műszaki ismeretek szerint, szerkezetében az addig gyártott legnagyobb üreges testet képviselte a világon. A burkolat vékony alumíniumlemezeit is a legnagyobb gondossággal, gázzáró rála-polással (falcolással) és gázzáró szegecseléssel látták el, az esetleges szökő gáz megmentésére. Ugyanakkor gondoskodtak egy központi gyorskieresztő szelepről is a léghajó burkolatában maradó gáz szükséges kiereszté-sére. A léghajó az építőcsarnokban a gondolára szerelt csúszótalpakon állt, amelyek között még helyet kapott a 2 méter átmérőjű, függőleges tengelyű emelő légcsavar is, amely a fel- és leszálláskor szükséges gyorsabb emelkedést, vagy a túl gyors süly-lyedést hivatott motorikus erővel korrigálni. Az egész szerkezet olyan merev volt a gondola kiegészítő merevítő kábeleivel, hogy nem kívánt más megtámasztást, sőt, később a külső próbáknál - amikor a szél az egész léghajót a földről többször felkapta - az 1-1,5 méterről történt felütődése1 két is kiállta.
.A fő léghajótest henger formájú, elején egy csúcsban kezdődő kúppal, hátsó felén pedig egy félgömb formával lezárva. Külső burkolata vékony alumíniumlemezből, gázzáróan megoldva, de belső terében 24,32 méter hosszban és 8 méter szélességben tartó alumínium kerettel a gáztároló puha ballonok hordására. Ennek hosszanti tartóit alumínium rácsos körbordák, és hosszanti irányban rácsos szerkezetű kereszttartók is merevítették. A bordázat pontos kör formáját belül nyolc feszítőkábel biztosította síkjukban. Ezek a léghajót belül 13 egyedi részre osztották, amelyek alul egy-egy ovális töltőnyílással rendelkeztek.
Az eredeti tervektől eltérően a léghajótest orr-része nem parabolikus, hanem egyenes élű kúpos formában épült meg, amint ez a korabeli képeken látható.
A léghajó gondolája, amelyet két kezelőszemély részére építettek, szintén alumíniumlemez borítású, és 20x20x2 mm-es kettős szögalumínium tartórudakból épült fel. Ez kb. 4,4 méterrel függött nyolc tartóján, a léghajó hengeres részének alján. Ezek a tartók a léghajóban felépített vízszintes helyzetű hordozó rácsos tartókhoz voltak bekötve. A gondolát orrán és hátsó részén egy-egy pár feszítő kábel biztosította hosszirányú elmozdulás és lengések ellen.
A léghajó Daimler-motorja a gondolába került beépítésre és onnan hajtotta meg tengelyeken és szíjhajtáson át a légcsavarokat.
Teljes hossza:38,32 m
Szélessége (hengerátmérő):12,00 m
Hengeres hossza:24,32 m
Töltő térfogata:3700 m3
Teljes magassága:16,972 m
Motorja:Daimler 16 LE-s, 480 ford./perc
